Az ember nagyon halandó ahhoz, hogy megértse a holnap történéseit, hiszen minden miértnek van mertje.

Majd remélem, hogy megélem azt a kort, hogy létezésem tágabb értelmeit is megértsem, átadva azt a homályt, amely e teljességgel értelmezhetetlen földi lét valós küldetését tárja elém.

Ha csak a szűkebb környezetemet vizsgálom, biztosan nem találok benne sok boldog embert. Hogy miért van ez így? Mert nincs két egyforma ember, nincs két tökéletesen egyező személyiség. A társadalomban csak egyének vannak. De, ha már egyénekről van szó, akkor meg kell említeni azok ambícióit, melyek általában a munkahelyre, a személyes önmegvalósításra és a párkapcsolatra vonatkoznak. Az én olvasatomban az a boldog ember, aki össze tudja hangolni a családi életét, a munkájával és a hobbijával. A valóság azonban az, hogy ez a fehér papíron jól néz ki, csak semmit sem ér. Nem lehet összehangolásról beszélni, mivel az emberek többségének jó esetben is csak egy, vagy maximum kettő tényező adatik meg életében, egy azon térben és időben. Így nekem sem sikerül. Volt úgy hogy csak egy, volt úgy hogy kettő, de három sosem. A személyes önmegvalósítás - vagyis, ahol az ember ténylegesen azt végzi, amit a kedve diktál – adva volt és van számomra, ez a sport élvezete. A másik dolog a munka, melyet ideig-óráig már a magaménak tudhattam, de az elmúlt és most szerencsére jön a másik, egy jobb, egy izgalmasabb, egy kihívásokkal telibb. Végül a párkapcsolat, amellyel összeállhatna az a bűvös hármas, amiért az ember ténylegesen él, de rá kellett jönnöm, hogy ha az nincs meg, akkor ez egy hiányzó egyenlet, melynek megoldása nincs. Értelmetlen bármely élet, ha csak egy is, e háromból hiányzik! Akinek egy van, az a másodikért, akinek kettő van, az a harmadikért kell, hogy harcoljon! És kérem, ez az élet! Ezért vagyunk, hogy megküzdjünk azokért a dolgokért, amik a jelenben nem adottak! Akiknek adott, azoknak kötelességük azért küzdeni! Mert ez az élet, ezért élünk, mi emberek!

Én elmondhatom magamról, hogy egy olyan lányt sodort felém a sors szele, akinek szerelmét már számtalanszor megsirattam. Mikor megismertem minden olyan új volt, olyan szokatlan, de egyben csodálatos. Ahogy teltek a hónapok úgy kaptam tőle egyre többet és többet, megtanított szeretni, megtanította, hogy a céljainkért küzdenünk kell, megtanított azzá lennem, aki valóban vagyok… Férfivá válhattam mellette. Viszont az idő kereke csak megy és megy tovább és mi eközben folyamatosan változtunk és elfelejtettük, hogy miről is szól ez az egész… Azt hittük, hogy mi minta pár vagyunk, de nem vagyunk azok. Azt hittük, hogy közénk semmi sem állhat, de igen… Hagytuk magunkat felre vezetni, bedőltünk a csapdákba és későn vettük észre a közeledő felhőket… Már itt állunk, talpig elázva, reszketve, bár még fogom a kezét, de a víztől egyre jobban csúszik az a kéz… el nem akarom engedni! Harcolok minden és mindenki ellen, csak ne hagyjon kint tovább az esőben. A melegben jobb… mint az elején… akarom!

Lehet, hogy tovább fogok ázni, mint könnyeimtől ez a papír, amire e sorokat vésem. Közben szétvet a bosszúság, hogy hagytuk elmenni… Mikor reggelente felkelek, akkor azt hiszem, hogy ez csak egy vicc, csak egy rossz álom, de nem az. Gyenge az ember, gyengébb, mint hiszi. És, hogy minden miértnek van mertje? Lehet, de nem akarom elfogadni. Küzdeni kell érte, mert ezért élünk!